Hertelendy család

a Hertelendy család, a Hertelendyek információs honlapja

Széchenyi Zsigmondné

Hertelendy Margit

1925 -2021.


 

ELHUNYT HERTELENDY MARGIT,

EGYIK LEGNAGYOBB VADÁSZÍRÓNK,

GRÓF SZÉCHENYI ZSIGMOND ÖZVEGYE.

 

Széchenyi Zsigmondné Hertelendy Margit 1925-ben született a Zala megyei Pacsán. Szülei régi nemesi földbirtokosi családból származtak. 1943-ban nyelvmesternői diplomát szerzett német, francia és magyar nyelvből. Dolgozott a többi között a keszthelyi Helikon Kastély könyvtárában, mielőtt 1959-ben házasságot kötött Széchenyi Zsigmonddal, ettől az évtől a fővárosban éltek.
 
Támogatta, biztatta férjét munkájában, így nélküle bizonyosan sokkal szegényebb lenne a magyar vadászirodalom. 1963-64-ben egy kenyai expedícióra is elkísérte, amellyel a Természettudományi Múzeum bízta meg. 1967-től – férje halálának évétől – 97-ig, nyugdíjba vonulásáig ebben a múzeumban kezelte Széchenyi Zsigmond Vadászati Könyvtárat, hagyatékmentő munkájának hála maradt ránk Magyarország legjelentősebb vadászati szakkönyvgyűjteménye – adta hírül a Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeum.
 
A cikket írta: hatvanihirlap.hu

Egész életét a férjének, majd a hagyatéka gondozásának szentelte

– a legodaadóbb feleség volt Hertelendy Margit

.A híres Afrika-vadász és író, Széchenyi Zsigmond özvegye szinte társszerzőként segítette férjét, aztán hagyatékát is

évtizedekig, tíz körömmel óvta és gondozta.

Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő” – tartja a mondás. Ez Széchenyi Zsigmondra, a magyar vadászirodalom ikonikus világutazó-írójára mindenképp igaz volt. Hiába vadászott Európában, Afrikában, Indiában és Alaszkában, itthon bukkant a legértékesebb „trófeára”, Hertelendy Margitra.

Mangika, ahogy mindenki hívta, egész tevékeny életét a férjének, majd annak halála után a hagyatéka gondozásának szentelte. Kitartó szerelmük kalandosan indult, és úgy is folytatódott.

A nemesi birtokos családból való Margit nyelvmesteri diplomát szerzett német, francia és magyar nyelvből és művészettörténetet is tanult, de hiába minden álmodozása, a világháború, majd a Rákosi-korszak üldöztetése minden számítását keresztülhúzta. Különféle megpróbáltatások után az államosított, keszthelyi Festetics-kastélyban lett végül a nemes hölgyből egyszerű takarítónő és fűtő. 1955 őszén azonban rámosolygott a szerencse, és megismerkedett (az addigra pár éve Budapestről vidékre telepített, a közeli Balatongyörökön élő) Széchenyi Zsigmonddal. Mivel akkoriban egyikőjüknek sem volt stabil háttere, földönfutóvá tette őket az élet, csak 1959-ben házasodhattak össze, de abban az évben már vissza is költözhettek Budapestre, a VI. kerületi Jókai utca 36. szám alá.

Hatalmas horderejű munka következett: az ifjú feleség gyakorlatiasan és energikusan vetette bele magát 27 évvel idősebb férje könyveinek korrektúrázásába, legépelésébe és megjelentetésébe. Akkortájt szokatlan módon Zsigmond utolsó afrikai vadászútjára is elkísérte 1964-ben, amely már a második expedíció volt.

A vadászikon ugyanis kijelentette, hogy a felesége nélkül nem megy sehova. Rengeteget fotóztak is együtt az állatvilágban. Ezeknek az utazásoknak az volt a célja, hogy pótolhassák az ’56-os budapesti harcokban leégett Magyar Természettudományi Múzeum állatpreparátumait.

Széchenyi korai halála után a Művelődési Minisztérium a fegyvereit, majd – a II. világháború után megmaradt hatalmas, élete végéig gyarapított – könyvtárát is megvásárolta a múzeum számára. Mangikát pedig munkatársként alkalmazták, sőt: ő lett a Széchenyi Vadászati Könyvgyűjtemény jogos és lelkes kezelője. Szerette felemlegetni, hogy élete során hányszor költöztette ezt a hiánypótló gyűjteményt, amely az egyik legnagyobb és legértékesebb vadászati könyvgyűjtemény Magyarországon.

Olyan gazdag régi anyagokkal van tele, mint Mária Terézia és II. József vadászati rendeletei, 18. századi vadászati kézikönyvek és vadászati szótárak, valamint egy 1696-os kötet, a könyvtár legrégebbi darabja. Mangika gyakran járt oda, és állandóan érdeklődött, hogy rendben van-e a 4-5 ezer darabos gyűjtemény. Mindig azt mondta, kezeljék őt úgy, mint a könyvtár egyik kötetét.

A szerencsére a gyönyörű kort, 96 évet megélt özvegyasszony már az 1998-ban – férje születésének 100. évfordulójára – megrendezett Széchenyi Zsigmond kiállítás szervezésében is aktívan részt vett. Ahogyan a gróf születésének 120. évfordulójára készült nagyszabású dokumentumfilm forgatócsoportját is elhalmozta rengeteg segítséggel, naplóbejegyzésekkel és pontos információkkal, méghozzá 93 évesen. Rá következő évben ott volt természetesen a Lerner János rendezte „Vadonvilág – gróf Széchenyi Zsigmond nyomában” című mozifilm bemutatóján is.





Százéves lenne Széchenyi Zsigmond.

felső-vidéki gróf Széchenyi Zsigmond (Nagyvárad 1898. január 23 – Budapest 1967. április 24.)

"A tiszteletére rendezett kiállítás egyik különleges dokumentuma egy olyan útlevél, melyet az írónak és feleségének, Hertelendy Margitnak állítottak ki. Egy igazolvánnyal, két fényképpel csak Ausztriába utazhattak. Ilyen volt közös életük is.

- A férjem már több mint harminc éve nem él. A Tóth Lőrinc utcai lakásunk a zöldre nézett. Madárfütty volt ott és veranda. A férjemnek már nem sok öröme telt benne, mert kezdődtek a betegségei. Miután ő meghalt, én még tíz évig elkínlódtam ott. Mentettem a könyvtárat, a hagyatékot. Az első házasságomból van egy nagy lányom. Neki is önálló otthont akartam, így kettőre cseréltük a lakást. Én ide, a vár alá keveredtem, a lányom meg a belvárosba.

Általában nem az otthonainkról, hanem a vadászatokról kérdeznek. Van egy olyan tévhit, hogy a férjem megállás nélkül vadászott. Ilyesmire csak élénk fantáziájú emberek emlékezhetnek, mert 1944-től 59-ig erre nem is volt lehetősége. Sőt, az 1960-as expedíció idején sem volt puska a kezében. A következő expedíciónál, 1963-ban, kijelentette, hogy nélkülem nem megy sehova. Az év decemberében indultunk hajóval Afrikába. A férjem azt mondta, repülőgépre legfeljebb csak bűnei bocsánatáért hajlandó felülni.

Ő nem volt a rohanó világba teremtett ember. Szerette megadni a módját mindennek, az utazásnak is.

Minden percben vele voltam. Én is természetközelben nőttem fel. Egy nagy kúriában laktunk Zalában, Pacsaandorházán. Édesapám korán meghalt, három fiútestvérem volt. Fiúbbnak kellett lennem a fiúknál, mert különben szekíroztak. Rengeteget lovagoltunk, teniszeztünk. Nagyon szigorú nevelést kaptam. Intézetben tanultam itthon és Ausztriában.

A Hertelendy-család ősi fészke, egy öreg kúria Vindornyalakon. Nagyon régi nemesi család a miénk, de nem voltunk bárók. Ez a mese (a báróságról szóló) onnan ered, hogy volt egy Mária Terézia-renddel kitüntetett lovag, Hertelendy Gábor. Ezzel a címmel együtt járt a báróság, de ő nem vette fel a címet. Egyébként ő alapította Gyöngyösön a nádor huszárezredet. Nem messze innen, utcát neveztek el róla.

A nyelvmesternő magániskolát 1943-ban végeztem. Vendéghallgatóskodtam az egyetemen művészettörténet és francia szakon. Aztán jött a világégés.

Utána elég hamar férjhez mentem. Széchenyi Zsigmond a második férjem volt. A lányom nagyon jóban volt a nevelőpapával, ami nekem nagy megnyugvást és örömet jelentett. Köztünk egyébként huszonhét év volt a korkülönbség.

A testvéreimet internálták, fogságba kerültek. Nem lehetett akkor tudni az okokat. Széchenyit is kitelepítették, internálták, börtönbe zárták. Pedig nem politizált.

A mamám itthon volt, vele és a lányommal éltünk Keszthelyen. Nagyjából ismertem már a Széchenyi-családot. Zsigmonddal a közös sors hozott össze, az, hogy mindkettőnket földönfutóvá tettek. Sokat bridzseltünk, kirándultunk. Sokáig nem tudtunk összeházasodni, mert se lakásunk, semmink nem volt. Akkor Helikon-könyvtárnak hívták a kastélymúzeumot. Mind a ketten ott dolgoztunk. A férjem állományon kívüli segéderő volt, én meg kazánfűtő és takarító. Nagyon sokoldalú lesz az ember ebben a világban.

Az expedíciónak köszönhető, hogy Pestre jöhettünk. Az Élmunkás téren akkor építették azt a Jáki-templom imitációt. Annak a plébániája megürült, és azt kaptuk meg lakásnak. A Jókai utca akkor kiért a térig. Földszinti lakásunk koromsötét volt. Sose tudtuk, nappal van-e vagy éjszaka. Alattunk falerakat volt, létrákat és hordókat gurigáltak naphosszat. Ma is, ha hordót látok, úgy érzem, mintha ütögetnék a fejemet. Szemből, a Szikra moziból állandóan özönlött a nép. Az udvar felé sem lehetett szellőztetni. Volt ott egy sötét lebuj, a bár. Nyitás előtt sorban álltak az emberek. Éjjel dobálták ki a részegeket. Azok meg az utcán pofozkodtak. Akkor a ház népe fölülről, a harmadik, negyedik emeletről vödör vizekkel öntözte őket. Azok meg dühükben dobáltak, és mindig a mi ablakunkat találták el. Szóval, elég mozgalmas élet volt. Öt évig tartott.

A férjemmel nagyon sokat dolgoztunk együtt. Rengeteget fényképeztünk, főleg fekete-fehéret. Két gépünk volt, de ma is lehet tudni, melyik képet csináltam én, melyiket ő. Annyira jó szeme volt. Itt vannak az albumok. Afrika zebrába kötve, Alaszka fókába, India tigrisbe, Európa zöldbe.

Az Istenhegyi úti villa, ahol a gyűjtemény volt, bombát kapott. Ezerháromszáz trófea, hét őzbak és négy szarvas kivételével, mind elpusztult. A legféltettebb dolgok, albumok, naplók, a család Úri utcai házában voltak, ezért maradtak meg.

Sok mendemonda járja, köztük is a legmulatságosabb, hogy én azért nem kaptam kárpótlást, mert a férjem elvadászta a vagyont. Ez nem így van. A Széchenyi-vagyon után nem is kaphattam, mert amikor a földeket elvették, még nem is voltam Széchenyiné. Így maradt négyezer hold föld, ami után senki nem kapott semmit. A férjem különben csak Kőröshegyet "afrikázta el", de azt a húszas évek végén. Ezt nagyon kellemes öniróniával meg is említi az Ünnepnapok című könyvében. Azt írta, elég szomorú, hogy elafrikázta, de bár vetette volna az oroszlánok elé a többit is...

Amikor egyedül maradtam, egy-egy dolgot el kellett adnom. Két célom volt, egyik, hogy a lányomnak diploma legyen a kezében, másik, hogy a könyvtárat megmentsem. Ezért harcoltam vég nélkül, amíg aztán sikerült elérni, hogy a Természettudományi Múzeumé legyen. Négy-ötezer kötetből áll, magyar, német, angol, francia nyelven. Köztük fantasztikus ritkaságok. Mindig azt mondtam, engem kezeljenek úgy, mint a könyvtár egyik kötetét. Én a könyvtárral akarok élni.

A könyvtár egyben van, és jó helyen. Mindig furdal a lelkiismeret, hogy nem egészen jól csinálom. Jobban, ügyesebben kellene, de nem tudom ügyesebben."

 

 Gróf Széchenyi Zsigmondné született Hertelendy Margit már-már társszerzőként követte végig férje írói munkásságát

2008. október 25. -

„Minthogy könyvem a két világháború közti emlékeimet ismerteti, a mellékelt kép szereplői közül csak rólam lesz szó. Feleségemről - ki már az előző kötetet is megíratta velem - csak ez a rövid néhány sor emlékszik meg, hiszen nem is volt részese az elmondandó élményeknek. Leírásukban viszont annál tevékenyebb részt vett. Segítő tanácsa, lankadatlan lelki támogatása csaknem társszerzővé minősíti. Övé legyen hát ez a könyv is, valamint együtt zsákmányolt első szarvasbikánk emléke, utóbbi vadászéveim legszebb »ünnepnapja«!" - így kezdi feleségének ajánlva Ünnepnapok című könyvét gróf Széchenyi Zsigmond vadász és író. A fent nevezett hölgy Hertelendy Margit, Mangi néni. Vele beszélgettünk vadászatról, írásról, barátokról, a régmúlt időkről
- Milyen volt az író Széchenyi Zsigmond?
– Mint mindenben, az írásban is precíz és alapos. Ez az alaposság végigkísérte mind a 12 könyvét. Mindent többször átgondolt, egy-egy témát több oldalról is körüljárt, és ennek eredményeként sokszor kezdhettük elölről az adott fejezetet vagy bekezdést. Én láttam Fekete Istvánt írni, ő írt egy füzetbe, és miután végzett, átadta gépelni. Nahát ez nálunk nem így volt. Mondtam is a férjemnek, hogy ezt valahogy meg kellene tanulni. Rendszerint éjjel dolgozott, aztán reggel elkezdte lediktálni nekem. Abban az időben a kiadónak három példányban kellet leadni a kéziratot, nem úgy ment, mint manapság. Miután legépeltem, eszébe jutott egy új bekezdés, egy új gondolat, és kezdhettük elölről. Nagyon precíz ember volt. Minden új kiadásba is belejavított, és amikor megjelent a könyv, még akkor is talált javítanivalót benne. Alaposan utánaérdeklődött mindennek, nehogy valamit rosszul vagy tévesen írjon. Sosem felejtem el, amikor a Jókai utcában laktunk a földszinten, ami kormos és sötét volt. Ügy írta: nehéz innen a Jókai utcából a szarvasbőgésről írni. Ennek apropóján sok orvos barátját felhívta, hogy vajon mi az a kifejezés orvosi nyelvhasználatban, amikor egy sebész a rokonát vagy hozzátartozóját operálja. A szarvas volt számára a legnehezebb téma, mert ez állt legközelebb a szívéhez, nem az oroszlán meg az elefánt, hanem a magyar gímszarvas. Mindig, minden betűnek, szónak stimmelni kellett. A precízségére utalnak gondosan vezetett vadásznaplói is. Emellett írt még egy úgynevezett ébredési naplót is, amelyben lejegyezte, hogy mikor és hol ébredt.
Ezeknek a naplóknak nagy segítségét vette vadászkönyvei írásakor.
– Ha már szóba hozta Fekete Istvánt, vele milyen volt a kapcsolatuk? Vagy akár a másik „nagyágyúval", Kittenberger Kálmánnal?
– Nagyon jóban voltak, voltunk. Kittenberger Kálmánt nagyon tisztelte és szerette. Egyszer a véletlen folytán még együtt is utaztak Afrikába. Egy hajóval ment a két Horthy, Kitty (Kittenberger) és Széchenyi. Külön expedícióztak, de egy hajón utaztak. Akkor két hétig tartott az út. Kittenberger és a férjem egy kabinban voltak elszállásolva. Akkoriban még az volt a szokás, hogy minden este megtisztelték a hajót és annak kapitányát, ami abból is állt, hogy a vacsorához szmokingba öltöztek. Viszont Kitty nem tudott szmokingnyakkendőt kötni. A férjem segített neki, de ő meg csak úgy tudott, hogy ha saját magának köti meg. Mit volt mit tenni, az ölébe kellett ültetnie Kittenbergert, ha meg akarta kötni a nyakkendőjét. És ezt minden este eljátszották. Évek múltán is sokat nevettünk ezen. Fekete Istvánt pedig különösen szerette, szerettük. Nagyon sokat segített a nehéz időkben. Meg tudnám magának mutatni a vendégkönyvben, hogy milyen sokszor járt nálunk. Egyszer Fekete Pista - aki abban az időben nagyon le volt kötelezve a rádiónak - azzal a kéréssel jött hozzánk, hogy kapott egy felkérést a rádiótól, miszerint szervezzen meg egy afrikai párbeszédet Széchenyi és Kittenberger között. A műsorban Kittenbergert Fekete István helyettesítette volna (akkor jelent meg a Kittenbergerről szóló könyve). A férjem elhárította a felkérést, mert akkor már nagyon beteg volt, minden idejét lefoglalta a Denaturált Afrika írása. Arra kérte, hogy helyettesítse őt is a műsorban. Ezek után Fekete István azt írta a vendégkönyvünkbe: „Kittyt helyettesíteni még csak-csak, de Széchenyi Zsigmondot? Hát hogy csináljam." Ebből és sok minden másból is kitűnt, hogy milyen jóban voltak. Egyszer a férjem megkérdezte tőle: - Pista, miért nem írsz az emberekről, miért mindig csak állatokról? A válasz az volt: - Zsigmondom - mindig így hívta -, ne felejtsd el, hogy az állat sohasem bánt. Nos, ezekből az apró momentumokból is kitűnik, hogy ők hárman mennyire tisztelték, szerették egymást.
– Ennyi vadász között sohasem gondolt arra, hogy ön is vadásszon?
– Eddigi életemet végigkísérte a vadászat, de puskát soha nem vettem a kezembe. Három fiútestvér között nőttem fel, mindig szerettem lovagolni, sokat jártam velük vadászni is. Abban az időben, amikor mi összeházasodtunk, nem csengett jól a Széchenyi név, akkor nem volt sem puska, sem vadászat. Amikor lehetősége volt vadászni, akkor boldogan mentem vele. Akár Budakeszire szalonkahúzásra, akár szarvasbőgést hallgatni a Bakonyba. Aztán teltek az évek, és egy kicsit könnyebb lett nekünk is. 1964-ban jött az afrikai expedíció, ahová szintén együtt mentünk. De a kevés vadászati lehetőséget valamennyire enyhítette a több ezer kötetes vadászati könyvtárunk, melyet a rá jellemző precizitással gondozott. Ez volt gyűjtőszenvedélyének főműve. A halála után a könyvtárat én kezeltem, nekem is sikerült pár száz darab kötettel gazdagítanom. A könyvtár most a Természettudományi Múzeumban található, és úgy tudom, hogy látogatható. Nagy szívfájdalmam, hogy most már nem lehetek együtt azzal a gyönyörű gyűjteménnyel."

"Emléktábla került Széchényi Zsigmond szülőházára"

Forrás: Reggeli Újság

"...üdvözölte a megjelenteket, köztük elsősorban az emléktáblát kapott gróf Széchenyi Zsigmond özvegyét, az 1925-ben született Hertelendy Margitot, aki 1953-ban lett a neves vadász és író második felesége. ..."

 

 

 
A cikket írta: hatvanihirlap.hu